Franckarika

Kiállítás nyílik Dsingiz bogdóról és koráról, az általa egyesített törzsi szövetségről, a hódító potenciál felszabadításáról, a fegyveres fergeteg megindulásáról, és a hadjáratok révén letarolt földek, államok egységes elvek szerinti birodalomba szervezéséről. Temüdzsin – becsületes nevén –, akit Dzsingiz kán néven tett hírhedetté a történelmi emlékezet, valaha egy mongol töredéknemzetség, a Szürkeszeműek véréből eredt, és rövid, ám őt annál keményebbre edző számkivetettséget követően belső leszámolás révén kezdte az addig ellenséges törzseket egyetlen néppé egyesíteni. Vérrel és vassal. Legelső haditetteként a velök rokon – és szomszédos – tatárokat rohanta le és számolta fel, hogy még hírmondónak is csak alig maradt azokból. Komikus, hogy mégis tatárjárásként aposztrofáljuk mi itt, Európában a valaha átélt mongol veszedelmet. Tatárból volt abban a seregben a legkevesebb, erről maga Dsingiz tett.

Méltatta az újságíró egy országos napilapban a frissiben elénk tárt kiállítás anyagát, hogy így tegez, úgy jurta, emígy könnyű tollazatú nyílvesszők... Olvasom csak, és ámuldozom. Mármost vagy félretájékoztatta valaki, vagy nem figyelt oda, vagy esetleg másik tárlatra nyitott be tévelygő őkelme. Miként az is lehetséges, hogy a publikum elé vitt gyűjteményt összeállítók kínjukban valami nem korhű segédlettel pótolták ki az eredetiek hiányát. Mivel a mongol hadieszközökben ez az egyetlen vonatkozás, az íjszerszám volt brutálisan speciális. Az íj húrozása ugyanis eleve két embert igényelt, teljesen eltérően a hasonló európai hadiszertől. A korántsem göthös, hanem ellenkezőleg: inas, izmos, mokány harcosok is csak párban végezhették ennek a bődületes lövőerővel felruházott fegyvernek a húrba feszítését. Az íj felajzását, a vessző idegre helyezését, majd annak halálbiztos célra röpítését sem volt egyszerű egy mongol harcfinak véghezvinnie. Lévén, hogy a pokoli erősre vont idegről nem hagyományos tollazatú, hanem vassal súlyozott, acélhegyű nyílvesszőt indítottak gyilkos útjára. Hatótávolsága mintegy kétszerese volt az Európában ismertnek és használtnak: átvitt az bőrvértet, páncélt, sodronyinget, mindent. Könnyű tollazattal talán csak a pendelyes kölykök játszadoztak, gyakoroltak odahaza, Belső-Ázsiában. Hadiszerként kizárólag acéltollazattal szerelt vesszőket használtak Dsingizék. Ellenszer ellenük ezért sem akadt. Hogy egy későbbi vívmánnyal vonjak suta analógiát példázatképpen: mi itt még hagyományos lőport sütögettünk el, mikor a mongolok már dinamittal jöttek nekünk.

Az áradat, mely az akkori Európára szakadt, letarolt mindent, bármiféle ellenerőt, mi útjába vetődött. A hadjárat stratégiája is, mit Batu Dsingiz nyomdokán hajtott végre, európai szemmel kivédhetetlennek tűnt: egy központi seregtest ékként nyomult középen, míg ettől földrajzilag számottevő távolságra, precízen kivitelezett, átkaroló hadmozdulatot abszolválva önálló szárnyak vonultak, különálló, önmagukban is ütőképes ármádiaként. Míg az akkori Európa hadviselése abból állt, hogy összetrombitálom az embereket egyetlen seregbe, aztán hajrá. A mongol hadászati újítás nyomán hiába is verték (volna) meg az egyik támadó seregtestet, azon túl még legalább három állt fegyverben, pontos felvonulási és bekerítési terv alapján haladva. Nem volt, nem lehetett (mert a briliáns terv nem hagyott ilyet) biztos szövetséges vagy hátország, mi segítséget küldhetett volna, mert az egymásra fenekedő hatalmak belső szembenállásáról kémeik útján (hírszerzés, felderítés) a hódítók pontosan tisztában voltak, a főbb seregtesteket portyázó egységek tucatjai előzték meg, pusztítván a majdani felvonulási területet, és hadaik egyszerre több államban voltak jelen, ergo az ezen országok egymásnak küldendő, esetleges segítségnyújtását is eleve kivédték ezáltal. A politikai megosztottságot pontosan felmérték és szították, aztán jöttek, győztek és uralkodtak. Nem voltak vérszomjasak, csupán kiszámítottan kegyetlenek: ők barantára vonultak, teljes felprédálásra, ami jószágot, földet, ékszerszámot éppúgy szabad zsákmánnyá tett, mint a szembenálló élőerőt és/vagy lakosságot. Nyomukban végtelen csordák vonultak: valójában pásztoremberek voltak, épp csak jól megszervezve és felfegyverkezve. Töméneik (tízezreik) hadosztály gyanánt sorakoztak, s tagozódtak ezres, százas, tízes alegységekké, dandárokká. Az Európára törő áradat nem számlált többet nyolcvan-százezer harcosnál, s mégis: a végszükség esetén önmagukban is ugyanekkora létszámot kiállítani képes közép-európai királyságok nem voltak méltó ellenfeleik. Ők egységesek voltak, harcedzettek, hódításra felajzottak – ellenfeleik széthúzók, fegyverzetben és harcászatban is gyöngébbek. Ők bárhonnan könnyeden tovavonuló nomádok, míg kiszemelt áldozataik letelepedettek, tehát eleve hátrányban lévők. Itt nem lehetett irgalomra számítani, sem csodára. Hozzájok csak csatlakozni lehetett, majd a következő ütközetben előre rendelt ék gyanánt bizonyítani a hűséget, avagy nyilaik, csákányuk s szablyájuk vasa alatt menthetetlenül elpusztulni. Nem véletlen, hogy az akkor mintegy 2-2,3 milliós magyar birodalom (mely uralma alá fogta a pannon, a szkíta és az erdőelvi tartományok mellett a szlavón és a horvát-dalmát földeket, valamint a szörényi végnek nevezett oltén területet) az elszenvedett vérzivatar következtében mintegy 1,5-1,7 milliósra apadt. A pusztítók "rendes" munkát végeztek. Vastollazatú nyílvesszőkkel, ismétlem.