Franckarika

Hamar megkattan ám a magamfajta, mikor hírekbe merül. Valahányszor a Híradó jól ismert szignáljára figyelek fel, rögvest elhányok minden valamirevaló tárgyat kezeimből, és harsány "na, ma ki lopott?!" kiáltással szökkenek a képláda elé, napi sugárzási dózisomat megélendő. Eddig az önpusztítási hajlam rám eső része, ettől kezdve a prímet már a hírműsor viszi.

Talán csak a neveltetés visszazöngéje teszi. Talán. A temérdeknyi news, mi röpke félóra alatt fülembe jut, valahogy nem derít jókedvre. Még akkor sem, ha kitalációnak szeretném felfogni a legtöbbjét. Mert abban az esetben ugyan miféle valós eseményeket fednek el - találgatom riadtan - a köz elé tárt ál-borzalmakkal? Ha meg igazak mégis, egytől egyig és szóról-szóra, az sem a létező világok legjobbjára utal. Legfeljebb a létező világra. Jobbára.

Bezárom a fülem, és a szemeim fölnyílnak. Lezárom a készüléket, belefojtva így a szót, az olyannyira hiábavaló információfolyamot a készülékbe: adás, ha onnan nézem, kapás, ha magam felől tekintem. Magamra való tekintettel most mégis inkább könyvet ragadok, olvasottat vagy soha nem forgatottat, és vagy felütöm találomra, ha ismerem már, vagy lelkiismeretesen nekifekszem a kiadói információs kolofontól kezdődően az elejének, amennyiben tök ismeretlen még a mű. Mértékkel élek, értékkel mérek.

A józanodás pillanataira így aztán a megnyugvás lanyha fuvallatot hozó félórái következnek. A jó könyv hűsíti a lélek minden felfekvését és üdíti az elmét. A jó könyv semmire el nem cserélhető ajándék. A jó könyv hű barát, a jó könyv egy közhely, mint a róla alkotott megfogalmazások valahánya. A jó könyvről nem áradozik az ember, hanem csendben magáévá teszi, és ha sora úgy hozza, még csendesebben ajánlja azt, másoknak.

A jó írás elgondolkodtat. Akár még föl is kavar egy kissé, megengedem. Nincsen benne soha ki nem ötlött, analízisbe még nem vitt tény, ismeret, de a már tudható elemekből némi átrendezés révén mégis képes lehet valami újat, valami hatásosan meglepőt kirakni. A szavak adottak, a nyelv és annak építkezési tana is adott, akárcsak az ember, mint a végső titkok éltetője és elfojtója. Aki írásra adja a maga fantaszta fejét, annak nem a tulajdon bajait kell elsősorban szemügyre vennie: azoknak legfeljebb egy naplóban a helyük. Aki élvezetesen akarna írni, szélesebb kör számára, az mindazokról tegye, akik okkal vagy ok nélkül, de fejtörést okoznak neki. Ha ki nem is ókumlálja írása sorain a tört fogalmakra adandó, sokak számára megnyugtatónak vélt hányadost, mégsem céltalan a tempó, mert választ mi többnyire a kérdésföltevés mikéntjében, a dilemma megfogalmazásában lelünk. Többnyire...

S mi végre, hogy mindezt ide jegyeztem? Nincsen rá felelet. De hát meglehetősen hülye már maga a kérdés is.