Franckarika

Nem az állatvilágból nőttünk ki, állítom. Ez valami ortopéd tévedés lehet csak. Nem térnék ki a földi fauna valahány törzsének, rendjének és fajának viselkedési jellemzőire, ám az bizton leszögezhető, az ember egyiknek sem altípusa. Az ember más, valami teljességgel más. A lehetséges végletek gyalázata.

Képeket nézek, mondhatnám végtelen sorban, holott csak néhány tucat portré abból a szorosan vett másfél milliónyiból, ami akkor készülhetett volna, ha a vörös khmerek négy esztendei országlása alatt legyilkolt vagy pusztulásra ítélt mindahány áldozatot lefotografálják. De még ez a néhány is több mint elegendő ahhoz, hogy az ember a civilizáltnak mondott fehér Európa kellős közepén ülve, szellős magányában is egyfelől elborzadjon más világfertályok iszonyatos körülményein, pedig csak a téridő más, a végrehajtó és áldozatai viszonylata még mifelénk is éppoly ismerős képlet; másfelől meg valami megkönnyebbült és riadt hálaérzet bujkáljon az emberben, mikor ezekre az eszement rémtettekre gondol, hogy ő volt oly szerencsés a világ e tájára születni. Pedig éppúgy meghal, s aligha különbül majd, mind azok valahánya, akik a vérben feredő rezsim kezére jutottak anno.

A képek (mindegyik alatt: Unidentified prisoner, azaz ismeretlen fogoly) egyikéről egy kislány arca tekint rám, még '79-ből. Gyaníthatóan egykorú velem, aki nyolcéves voltam akkor. Túlélte a borzalmat. De ehhez járnia kellett a halál táncát, meg kellett merítkeznie a mocsokban, az ember legaljasabb ösztöneinek és legelvetemültebb szándékainak gépekkel támogatott nihiljében. Néz ez a kislány a fotón, néz a blendébe, arcán sem csodálkozás, sem naiv hit, sem mindentudás, sem érett tapasztalat visszfénye nem ül. Csak valami megtört észlelésé, hogy él még. Döbbenetes. A táborba magával nem hozhatott semmit. Elvinni is csak egyetlen dolgot vihetett onnan: a puszta lét immár megkérdőjelezett örömét. Élni jó, ha emberként teheted. Élni akkor is jó, ha emberként megtapostak már. A veled élő íz a szádban, az emlékképek a memóriában, a meg-megrezzenő idegek elfojthatatlan és csillapíthatatlan tánca, a megélt rémségek nyomokban felszínre vetődése, az nem jó. A tudat nem jó, hogy az emberi nem, ahová magadat is sorolod, mire képes.

Nézek szembe a kislánnyal, valaha gyermekkel – ma, ha él még, asszonnyal –, és ő visszatekint rám. A szemében megülő kérdések válaszainak valahányát egyetlen határozott mozdulattal kiirtották egykor. A megtudott és behelyettesített válaszok egy életen át kísértik. Mit sem tudhat ideológiákról, gazdasági rendszertanokról, társadalmi katyvaszról. Ő csak egy kisleány, aki valahová a kambodzsai erdőszélre született. Tán szüleinek osztálybesorolása nem találtatott kósernek a nagy rostálásnál, miként az is előfordulhatott, hogy egyszerűen csak nagyobb darab földön élt a család, mint azt a fölébük kerekedő őrület rendszere per definitionem elfogadhatta volna. Akár így, akár úgy, a leány megjárta azt a poklot, amit gyermeknek soha nem volna szabad, de mondjuk felnőttnek sem épp kúra gyanánt ír elő az élet. Megélte, túlélte. Erősebb lett-e általa? Bölcsebb? Keményebb? Vagy pont hogy esendőbb, elesettebb, gyengébb? Nem is érdekes. Nem mint embert dugták oda, nem mint embernek kellett priccsen hálnia, nap mint nap moslékot ennie, enyhén vagy durván fertőzött vizet innia, a reá vigyázók állati kegyetlenségét megtapasztalnia. Nem. Szám volt csupán egy mesterségesen kiagyalt rendszerben, mely a tisztes lét jogának tagadásán túl semmi értékelhetőt számára nem nyújtott, nem nyújthatott, de valójában nem is akart nyújtani. Legfeljebb szenvedést, azt is csak meg.

Néz a kislány egy majd' harmincéves képről, néz tökéletesen analizálhatatlan tekintettel, fekete-fehérben, és az ember jó ideig nem tud megszólalni. E Föld és e történelem valahány haláltáborának valahány túlélője tekintetével rokon kifejezés borong a tiszta szempár tükrében. Csak az szólhat felőle, aki maga is kipróbálhatta azt, amit neki kellett. Én nem vagyok az az ember. Ha az övéhez hasonló sorssal próbálna meg az élet, alighanem nem rónám most e sorokat. Rólam sosem készülhetne fotó, mikor kiszabadítanak, csak mert a rezsim, mely ismeretlenül is döntött felőlem, végre-valahára összeomlott. Én, ha komolyan számot vetek tulajdon alkatommal, legföljebb ha a földet trágyáznám. Számként élnék csak egy lajstromban, amit vagy vezetnének kínzóim egyfajta eredménylistaként, vagy sem. Vagy tudna a világ, mely sok dolgot nem, vagy csupán utólag, finomra csiszolva akar csak megtudni, arról, hogy éltem és pusztultam nyomorultul, vagy nem. Egy egész élet belefér egyetlen számba, egyetlen fotóba, egyetlen pillantásba. Akárcsak azé a kislányé ott. Meg megannyi sorstársáé.

Ha úgy tekinthetnék vissza a kislányra, mint ahogy ő néz rám, néz valahányunkra, akik meghívjuk ezt a site-ot, hát nem írnék egyetlen sort sem: egyetlen nyomorult, hiábavaló karaktert le nem ütnék soha. Ennyivel jóravalóbb ő nálamnál. Minden tudását a szemében hordozza. Minden tapasztalata az, hogy a szíve dobog még, és hogy ez a dobbanás olykor maga az élet. Minden más tapasztalás külső erők zsarnokságából ered. Nincs kímélet, csak ha végképp érdektelenné lettél. A pusztítást sem mindig a ráció rideg számítása ihleti. Olykor kéj, mámor, ha akaratunknak korlátlanul kiszolgáltatott emberek esnek a kezünkbe, s sorsukat minden kötöttség nélkül magunk alakíthatjuk. Istenek vagyunk akkor, istenekké leszünk. Gépkarabély a kezünkben, sráf a vállapon, cellakulcs és párttagsági a zsebünkben: elégséges jogosítványok ezek az élet felőli döntéshez, döntések sorozatához. Még csak hit vagy elvakultság sem kell hozzá. A mozdulatok gépiesek, két étkezés vagy két nemi erőszak közt tucatszám abszolválhatók. A hulla eltakarítható, a lajstrom egy névvel fogyatkozott, a magamé eggyel bővült. Mi változott? Miféle kérdések élnek a levegőben, mikor valakiből végképp kiszorítom a szuszt? Morálisak? Filozofikusak? Nem is léteznek. A végső érv az a pillanatnyi hatalom, melyet akkor használok, mikor én azt jónak látom.

A vér kifut az arcomból, fehérre váltan szuggerálom a múlt feketébe forduló végzetén nevelkedett gyermekarcot. Nem tudom, igaza van-e, nem tudom, igaza lehet-e bármiben is. Nem tudom, él-e ezzel a fogalommal egyáltalán. Amit és amennyit tudok, sem segít, nem visz megoldásra. Volt egyszer egy emberi élet, melyet gyermekként tett semmissé a terror, nálánál felnőttebbek terrorja. És volt százezerszám az övéhez hasonló élet is, szerte a világon, s az övéhez hasonló fotók egész könyvtárakat tölthetnének meg, ha egyszer albumokba szedné ezeket valaki. Nem szedi soha senki. Egy ilyen képből valahányuk sorsa kitetszik. Egy ilyen kép is épp eggyel több a kelleténél.

Sápadtságomnak oka van. Nem a részvét, mert az vért kergetne az arcomba, s nem is az a jórészt testetlen és időtlen vonzalom, ami önkéntelenül ébred bennem egy ismeretlen emberi lény iránt, aki e Földön járta meg a poklot. A tehetetlenség, az. Nincs hatalmam, nincs ráhatásom arra, hogy a részvétlen gonoszság ne tombolhasson, ne fürödjék gyermekek vérében. Sem hogy ne ölje el a még lábon állókban azt a születéstől fogva lobogó hitet, hogy az élet érdemes arra, hogy legalább ez egyszeri alkalomra komolyan vegyék. Aki felett így söpör végig egy történelmi vihar, az mit véljen magában az élet ténye felől? Hurrá, hogy még megvan? Hurrá, hogy csak a nálam két évvel idősebb priccstársamat gyalázták meg, ha az őröknek épp arra támadt kedvük? Hurrá, hogy én kedvük töltéséhez akkor még túl zsenge voltam, hogy engem csak lerúgtak, képen vertek, szíjjal ütöttek? Hurrá, hogy a játékaim helyébe egy csajka, a mesék helyébe pedig egy szertefoszlott élet képei léptek? Hurrá, hogy levegőt szívhatok még, ezt az egyet meghagyták nekem? Hurrá, hogy az arcomat megörökítő fotó ott díszlik a világhálón? Nos... Sokkalta kiterjedtebb és erősebb fonalakból szőtt hálót láttam én, dadogja a leány arca a maga örök mozdulatlanságában, és vergődtem abban kiszolgáltatottan, mint volna holmi komputerek egybeláncolt összessége. Láttam az embert, ott voltam és láttam, mikor semmibe vette az embert. Láttam, mikor nem volt értelme gyermeknek lenni. Láttam, mikor felnőttnek sem sok. Láttam, hogy az élet, egyesek élete mások létének kioltásába fordult. Láttam, hogy nincs másnap, de még csak aznap este sincs, mert a hajnal lobogása mindig az éppeni utolsó napot ígérte. De aztán mindig hozott rá még egyet, és a szenvedést már nem a fájdalomban mérted. Hanem annak szakadatlanságában, reménytelen végnélküliségében.

Néz a kép, és mered reám, mint egy korszakossá lett versből két kusza, kósza csodaszem. Nem ejt igét, nem mond választ. Ő maga a kérdés. Feleletem lehetne rá egy bátortalan igény, egy vágyódó kérés. Meg sem formálom. Nem. Ennek a lánynak a fotója nem művészkép, nem is korhű dokumentum. Ennek a lánynak a fotója mementó. Csupasz és kegyetlen, zord és fennséges. Borzalmas egyértelműségével öl. Mind, aki felnőtt fejjel cselekszik, valaha gyermek volt maga is. Tetszik, nem tetszik, gyermek volt, ez másként nem megy. Nincs megoldás. A lány él és létezik, mégis halott. Gyermek volt, és valaki más gyermeke ölte meg.

Én is valaki más gyermeke vagyok, és épp két kézzel lapátolom egy valaha élt gyermek teteme fölé a hantot, sajnálkozva, kéretlen. Ez, s nem a fotó fekete-fehér.