Franckarika

Negyedszerre is megnéztem a Lesz ez még így se címet kapott mozifilmet - tudják, amit Jack Nicholson és Helen Hunt jegyez. Igaz, majd' egy üveg demi sec pezsgő elfogyasztását követően, de azt kell írjam, baszott jó. A legjobb film, amit valaha láthattam, pedig én láttam egynehányat már. A leges-legeslegjobb (az All about Eve - Lábuk előtt hever a világ: Bette Davis, Anne Baxter mellett), mert őszinte; minden második dialóg, minden második beszólás, kijelentés nyersen őszinte. Provokatív, érzéketlenségre valló, patetikusan cinikus, tehát egyenes. Olyakat röhögtem, mint soha még. Holott háromszor láttam már, háromszor hallhattam nevezetes mondatait, háromszori alkalommal élvezhettem a filmben nyújtott kimagasló színészi játékot. Mégis most döntött hanyatt - ez elképesztő. Egy fáziskésésben szenvedő, érzéketlen, alapvetően a főszereplőre hajazó elfuserált alkat vagyok, bizisten. Ezért élvezi minden porcikám a film minden sorát. Magamat látom benne, a magam minden hibáját, kibírhatatlan, elviselhetetlen modorát, vonását. Magamon röhögök ilyen fergetegesen, ilyen kétségbeesetten, ilyen magasztosan keserűen. Nincs semmi értelme, semmi teteje ennek. De minek volna? A pezsgő fasza volt, a film meg remek. Be kell érjük ennyivel: az élet sem nyújt többet ennél, legfeljebb ha ragozzuk. Adieu.