Most, hogy a három vitatott és persze az erre hivatott döntéshozó fórumokat oda-vissza is többszört megjárt népszavazási kérdést az OVB átengedte, Halmai Gábor, az OVB elnökhelyettese, valamint Szikinger István alkotmányjogász - aki anno meglehetős éllel kifogásolta a Népszabadság olvasói rovatában az OVB-döntést megsemmisítő alkotmánybírósági verdikt érvelését és különösen annak magyarázatát - ismét csak összeültek az ATV stúdiójában, hogy az akkor megkezdett vitát a már tudható eredmény ismeretében folytassák. Folytatták. Tett pedig Szikinger István ennek folyamán egy érdekesnek mondható megjegyzést, mikor eddigi álláspontját védve - hogy tudniillik igenis kiírható alkotmányosan megalapozott népszavazás ezekről a meglehetős polémiát támasztó, eleve a kormány pénzügyi mozgásterébe avatkozó, a költségvetési törvénynek most már per definitionem is gáncsot vető Fidesz-kérdésekről - azt találta kissé suta analógiaként felhozni e tárgyban, hogy igenis jogos törekvés és egyben járható út az, mikor akármely politikai megfontolásból egy parlamenti párt a közvetlen demokráciagyakorlást veszi elő a képviseleti demokrácia döntéshozó grémiuma egy konkrét határozata ellenében, amit pedig az ottani többség korábban már szentesített. Noha az alaptörvény éppen ezt tételesen tiltani rendeli.

Érvelése folytán oda lukadt ki, hogy a képviselőnek, a közvetett, képviseleti demokráciában érdekelt és érintett személynek is kutya kötelessége a népakarat képviselete, mert hiszen a népé a hatalom. Hisz' ezt szögezi le első lépésként az alkotmány. És hogy az általam megbízott ügyvéd is engem kell képviseljen - fejtette ki szemmel láthatóan magabiztos modorban Szikinger, értve ezt a prókátoros példát, mit felhozott, a parlament tagjaira. Csakhogy állítása és gondolatmenete pont hogy ebben sántít.

Az általam megbízott ügyvéd ugyanis kizárólag(!) engem és az általam vélt igazságot kell képviselje. Nem szavaztatom meg sem személyét, sem a bíróság előtt képviselendő álláspontját (nota bene: ott követett taktikáját) a szomszéddal, pláne nem a perben velem ellenérdekelt felekkel. Én bízom meg őt: én, egy személyben, így aztán (alapesetben) nem kollektívát képvisel, melyben ilyen-olyan szimpátiák, törésvonalak, szavazati arányok húzódnak meg vagy fedezhetők fel. Míg egy parlamenti párt adott szavazókörzetben mandátumot nyert képviselője egy többszörösen heterogén társaság, azaz az adott körzetet alkotó szavazópolgárok képezte halmaz törvényes felhatalmazását nyeri el, egyszerűen a többség dönt elve alapján. Ott ő lesz a képviselő, akárhány szavazópolgár voksolt is ellene (mikor valaki másra adta szavazatát), ha egyszer mellette ennél is többen szavaztak. Ilyen egyszerű ez. Többek közt ezért képviseleti demokrácia a fennálló rendszer, mert nem juthat minden egyes állampolgárra egy saját képviselő, mert akkor már egyszerűbb volna kinek-kinek önmagát képviselnie, akkor pedig holmi felesleges kacifánt volna csak egy a működésképtelenségig lerontott szisztémában a képviseleti nyűg. Akkor legyék kizárólag közvetlen a demokráciagyakorlás menete - minden egyes rohadt kérdésben, ami csak a közéletben felmerül és törvényszintű döntést kíván.

Ez esetben csupa-csupa népszavazás lenne az életünk. Döntéshozatali permanencia - életterünk meg véget nem érő agora, naponként többszöri cserépszavazásra hívással. Ez pedig - az emberi pszichével és a napi gyakorlattal kalkulálva - nyilván oda futna ki, hogy vagy semmi egyébre nem nyílna már értelmes, a közösség dolgai iránt felelősséggel bíró embernek módja: sem szerelemre, sem érdemi alkotó tevékenységre, de még csak egyszerű melóra, robotra sem, hisz minden idejét lekötné egy modern polgári állam működtetésének közvetlen felelőssége, amit felvállal ezzel; vagy ez az egész hóbelevanc rövid időn belül jól kiszámítható érdektelenségbe fúlna csak, és ha az érvényességi küszöb épp ennek folytán valami játszi könnyen elérhető szintre tolódna, úgy egy törpe minoritás erőszakolhatna ki nap nap után a többségi állásponttal szembemenő jogfordulatot. Csak mert az azzal egyet nem értők éppen mindannapjaikat élik, nem pedig szavazgatnak vég nélkül.

Az alkotmány ezért is szögezi le, hogy a hatalmat kétségtelenül bíró nép (az állampolgárok szavazati joggal rendelkező tömege) ezt a jogát képviseleti módon, választott képviselői útján, a többségi döntéshozatali elv alapján működő törvényhozásban gyakorolja. Nem is akármilyen összetételűben. A magyar rendszer annyira komplex és kompenzáló struktúra, hogy jószerivel egyetlen nyavalyás voks sem vész benne el. Egyéni és listás mandátumokból kombinált mechanizmus, kompenzációs-súlyozó kiegészítéssel. Tehát nem a győztes mindent visz alapon jeleníti meg az érdekeket (vagyis hagyna eleve képviselet híján bizonyos szavazórétegeket), hanem többszörösen összetett, oda-visszacsatolt képlet szerint arányosít, majd alakítja ki a parlamenti patkóban testet öltött, átlagolt és leképezett népakaratot. Képviselők útján gyakorolja a nép a demokráciát, mert ez a még mindig olcsóbb (mármint hogy összevetve egy lépten-nyomon népszavazást feltételező közvetlen népképviseleti rendszerrel) és a gyakorlatban is működőképesebb, rugalmasabb, kezelhetőbb. Hát ezért.

Ez a most, e döntés folytán meghonosodni látszó új értelmezés, ami a közvetlen hatalomgyakorlással, a valamikori alkotmányozók szándéka szerint csak különleges esetekre rendelt referendum intézményével mintegy keresztbe verni óhajtaná a népképviseleti rendszerben többséget alkotók, és így a végrehajtó hatalom törvényhozói támogatását nyújtók szándékait és döntéseit, vészterhesen megidézni látszik a XVIII. század lengyel nemesi köztársaságának államhatalmi rémképét, melyben a rendi gyűlés akár csak egyetlen tagja is vétót emelhetett bármely döntés ellenében - vagyis a teljes működésképtelenséget. Most inkább nem példálóznék a weimari respublikával, megteszik azt úgyis nap mint nap mások: ha már egyszer a mai európai egyesülésben a lengyelek jelentik a legfőbb gátat bizonyos ésszerűsítések útjában, maradjunk csak az ő valamikori esetüknél mint kárhozatos példánál. Szóval egy, az országgyűlési választásokon vesztes párt, mely politikai csapat - vagy tömb - biztos szavazóbázisa másfél-kétmillióra tehető, minden általa szavazásra küldeni szándékozott kérdésben, melynek tekintetében nincs ínyére a törvényhozásban kijött eredmény, röhögve össze képes gyűjteni azt a rongyos kettőszázezer szignót, mit a törvény az ügydöntő, tehát a kötelező érvénnyel bíró döntést hozó népszavazás tárgyában előír. És vica-versa alapon megteheti ezt a másik monolit tömb is, mikor épp nem ő van hatalmon: ha tehát nem ő nyer a négyévente sorra kerülő általános közvéleménykutatásban, melyet országgyűlési szavazásnak hív a jognyelv. Így aztán - Szikinger István felfogását magunkévá téve - az kerekedne ki ebből az egészből, hogy kormányozni (az alapeseti egyszerű többséggel) csak az lehet érdemben képes a harmadik magyar köztársaságban, aki az ellenzék szoros egyetértését is bírja ehhez (tehát hallgatólagos nagykoalícióra kényszerül), csak hogy az ne torpedózza meg a kormányzati döntéseket, melyekben pedig nem is volna hivatott dönteni - hisz' azért ellenzék négy éven át. És ehhez asszisztál meglehetősen sajátos alkotmány-olvasattal meg se füle, se farka számviteli mellémagyarázattal az alkotmányosság védelmére rendelt legfőbb testület. Halmai alkotmánybírósági pressziót emleget. Én inkább direktívát mondanék. Mindkét fogalom úgy káros, ahogy van. Ám mostanra csak behódoltak neki. Hát... A csodák idejét éljük.

Viszont nézzék el nekem: valahogy nem tudok tapsolni ehhez.

Ebben a fenerágta helyzetben egyet lehet csak tenni, mármint ha kizárólag az alkotmányos demokrácia értelmezése szerinti kikötések szellemében és a korrekt viselkedés iratlan szabályai alapján kívánunk eljárni: fel kell készülni erre a nagy nehezen kiizzadt, nyiltan kormánybuktatási célzattal született referendumra - azaz egy profi kampány során nyersen szókimondó stílusban, számos, a köz által még úgy-ahogy megérthető, ha el csak nehezen fogadható aspektusát vázolva a megvédeni-fenntartani kívánt rendszernek, sorra ecsetelni kell, miért is szükséges (elkerülhetetlen), hogy noha a zsebükről van szó, mégiscsak helybenhagyják a polgárok a most megkérdőjelezett változtatásokat. Magyarán: a saját maga által kijelölt terepen sarokba kell szorítani és meg kell verni a Fideszt. Meg kell verni alaposan, egyszer s mindenkorra, meg kell verni tökéletesen. Ez majdhogynem a lehetetlen kategóriája - de hát néhány hónappal ezelőttig bárki épeszű gondolkodó annak hihette mondjuk a költségvetési tételek népszavazásra bocsáthatóságát is. Változnak az idők, lám, a szerencse pedig forgandó. Szembe kell fordulni a támadóval, és hideg fejjel, módszeres satuba fogással, majd levegőbe emeléssel és átpörgetéssel két vállra kell fektetni. A Fideszt tehát a saját forgatókönyvével kell majd megetetni, de úgy, hogy az egyszer s mindenkorra a torkán akadjon. Kár, hogy a belpolitikai helyzet odáig fajult - merthogy cinikus-kitartóan addig szították -, hogy ezeket a kárhozatos igéket kell leírjam. Kár, tényleg. Viszont ennek a sajátosan belpolitikai kicsengésűre komponált Orbán-féle ámokfutásnak végre-valahára véget kell már vetni. Túl sokat árt az ország belbékéjének, túl sokat vesz el a mindennapok normalitásából.